Szántó Róbertné Braun Ilona
Nem szívesen beszélek az 1944-es eseményekről, mert szégyellem azt, ami akkor velünk megtörténhetett.
Szántó Róbertné Braun Ilona (1928)
Édesanyjával és négy testvérével Miskolcon keresztül Auschwitzba deportálták.
A nővérével egy bombagyárban dolgoztak, majd egy halálmenetben érte őket a felszabadulás.
Édesapjuk is Auschwitzba került, feleségével és három kisgyermekével ellentétben ő hazatért.
Ica Sajóvárkonyban született az 1928-as év végén. Szülei öt gyermeket neveltek. Édesapját internálták Sárvárra, ezért már nem volt a családdal, amikor 1944 nyarának elején a miskolci téglagyárba vitték az édesanyát a gyerekekkel. Miskolcról június 12-én futott ki velük az első deportáló vonat.
Háromnapos utazás végén érkeztek Auschwitzba. A három kisebb gyermek és az édesanya azonnal a krematóriumba kerültek. Icát és nővérét, Klárit Mengele az „élők sorába” küldte. Klári gyengébb fizikumú volt, sokszor kilépett volna a sorból azzal, hogy nem bírja tovább, de Ica ilyenkor is tartotta benne a lelket.
A testvérpár öt hetet töltött Auschwitzban. Ezalatt egyszer a kerítésen keresztül átkiabáltak nekik, hogy van-e ott valaki Ózdról. Amikor igent mondtak, a férfiak a másik oldalról átdobtak egy kislábost: kiderült, hogy a lányok édesapja küldte, ezzel adva hírt magáról, hogy ő is Auschwitzba került.
A Braun testvéreket augusztusban 1000 másik magyar nővel Németország észak-nyugati csücskébe, Hessisch-Lichtenauba küldték, az IG Farben cég egyik gyárában dolgoztak nyolc hónapon át három műszakban. Bombákat gyártottak: húszkilós hüvelyeket kellett megtölteniük robbanóanyaggal. Icának a legnehezebb munka jutott: az öntésnél a vegyianyaggőz közvetlen közelről rombolta a szervezetét.
A 16. születésnapját is a gyárban „ünnepelte”, éppen éjszakai műszakban, amit végigsírt. Annyira reménytelennek látták a helyzetüket, hogy sokszor azért imádkoztak, hogy találja el az üzemet egy bomba, még ha vele együtt ők is megsemmisülnek.
1945 áprilisában a németek kiürítették a tábort és gyalog indították útnak a nőket. Ebben a halálmenetben teljesen céltalanul köröztek a környéken a szabad ég alatt majdnem egy hónapig, amíg fel nem szabadították őket. A magyar nők orosz fennhatóság alá kerültek és három hónapot vártak arra, hogy vonatra szállhassanak. Az irány kelet volt, de az oroszok valamiért úgy gondolták, elviszik még őket „regisztrálni”. Ilyen címszóval egészen Ukrajnáig vonatoztak, ahol még három hónapot töltöttek ugyanolyan sanyarú körülmények között és éhezve, mint a német lágerben, mielőtt végleg hazaérkeztek volna. 520 napot töltöttek a deportálásban.
Mire Ica és Klári hazaérkeztek, édesapjuk, aki szerencsésen túlélte Auschwitz poklát, már várta őket.
Legjobb tudomásuk szerint az egykori 1000 nőből, akik Lichtenauban dolgoztak, már csak Ica és Klári vannak életben.
