
Dénes Sándorné Ovics Róza
Ha a kishúgom nem szól rám, hogy egyem meg az ízetlen, híg levest is, és nem biztat, hogy jelentkezzünk munkára, valószínűleg nem jövünk haza Auschwitzból.



A protréfotókat Ritter Doron készítette.
Dénes Sándorné
Ovics Róza
(1926)
Nyíregyháza mellől deportálták Auschwitzba, a húgával ketten egy ládagyárban érték meg a felszabadulást.
Egy nővére és két bátyja máshonnan tértek vissza, többi családtagját elpusztították.
A vallásos zsidó Ovics Sámuel Nyíregyháza mellett, Napkoron élt népes családjával. Három fia és négy lánya született. Róza, akit mindenki Mancinak hívott, 1926-ban látta meg a napvilágot. Ovicséknak 1944 májusában szólt a helyi csendőr, hogy készítsenek két hétre való élelmet, mert el kell hagyniuk a házukat. Simapusztára vitték őket, ahol gettót alakítottak ki a környékről összeterelt zsidóknak. Május 25-én pedig már deportálták is őket.
A tizennyolc éves Manci az édesanyjával, a két évvel fiatalabb húgával, az egyik nővérével és annak kisfiával, valamint sok másik rokonnal és idegennel együtt szállt be a marhavagonba. A 82 összezsúfolt ember két napig utazott, amíg a szerelvényük Auschwitzba nem ért. Ott Manci nővérét elválasztották volna a kisfiától, amit ő nem engedett, így mind a ketten a gyerekek és öregek sorába kerültek az édesanyával együtt. Senki nem látta őket többé.
Mengele Manci kishúgát, a 16 éves, vékonyka Olgát sem választotta ki munkára, de amíg valaki más elvonta az orvos figyelmét, Olga odaszaladt a testvéréhez. Együtt maradtak és tartották egymásban a lelket.
Durva zsákruhát kaptak bugyi és harisnya nélkül, a lábukra faklumpát, a karjukra tetovált számot.
A napi élelmük kevés híg levesből és egy darabka kenyérből állt. Manci eleinte alig evett belőle, de a húga rászólt, hogy fogyassza el, akármit is adnak, különben nem jutnak haza.
Amint lehetett, munkára jelentkeztek a testvérek, mert úgy gondolták, hogy a tábori körülményeknél csak jobb várhat rájuk. Egy ládagyárba kerültek, ahol napi 12 órát dolgoztak. A gyáros lánya rendesen bánt velük, Olgának, a legfiatalabbnak egy kis kenyérrel többet adott, amit a testvérek elosztottak egymás között. Szerencsére a gyár épülete közel volt a táborhoz, ami Manci számára életmentőnek bizonyult: a kisebesedett lábú lányt ugyanis a társai „gólya viszi a fiát”- tartásban cipelték a munkahelyre, és vissza.
Mancin és Olgán kívül még két bátyjuk és egy nővérük is túlélte a holokausztot, de szélesebb családjukból sok rokonukat elpusztították 1944-ben. Manci a hazatérése után tudta meg, hogy az udvarlóját is hiába várja, meghalt a fronton.